Kisújszállás a nagykun „szállások” egyike, ősi kun település. Kisújszállás területe 4-5000 éve lakott hely. Régészeti ásatások szarmata edénytöredékeket tártak fel a város határában, melyek az I.-III. századból származnak. Állandó települések a középkor óta vannak itt, huszonkettő Árpád-kori település helyét tárták fel az utóbbi ötven évben. Ezen települések kisebb része téli szálláshely, 17-18 pedig egyidőben létező falu volt már a XI. század végén. A sűrű település hálózat az 1241-1242-es tatárjáráskor elpusztult, a mongol hordák az Árpád-kori templommal együtt megsemmisítették a falvakat. Az 1243-46 között újra, immár másodjára, betelepült kunok – a mai lakosok ősei – ezekre a helyekre építették szállásaikat, ugyanis IV. Béla 1246-ban ismét behívta és letelepítette a kunokat, akik jelentős katonai erőt képviseltek. A trónörökös V. István és Erzsébet kun hercegnő 1247-es házassága pecsételte meg a szövetséget. A kun katonákat ezt követően mindenhol ott találjuk a magyarok közép-európai hegemóniáért folytatott ausztriai, stájerországi, csehországi, morvaországi harcaiban. 1278-ban a kun lovasoknak jelentős szerepük volt Drünkutnál lezajlott morvamezei csatában, ahol IV. (Kun) László király Habsburg Rudolf oldalán legyőzte Ottokár cseh királyt. Több szállásból álló birtoktest részeként először Zsigmond király 1395-ben keltezett levélben Kisszállás néven említi és rendezi a viszonyokat. 1470-ben I. Mátyás király a kun Lőrinczi családnak adományozott birtoklevelében már a mai elnevezésével említi Kisújszállást. Ezt a királyi adománylevelet 1552-ben I. Ferdinánd, majd később Rudolf erősítette meg. A török hódoltság első évtizedeiben Kisújszállás volt a legkisebb nagykunsági falu. 1557-ben körülbelül 120-an laktak e tájon. A falu először a 15 éves háborúban, 1594-ben pusztult el, de a lakosság később visszatért. A XVII. század folyamán a lakosság többször elfut, és visszatér. A falu végső pusztulása 1683-ban, a törökök és a velük szövetséges tatárok Tiszántúli hadműveletei nyomán következik be.

A törökök elleni háborút lezáró 1699-es karlócai béke után, még ugyanabban az évben megjelenik Petz Jakab császári összeíró, aki Kisújszállás és a környező települések helyén csak pusztaságot, lakatlan helyeket talál. Ezért is döntött úgy I. Lipót, hogy a Nagykunságot, s azzal együtt a Jászságot és a Kiskunságot eladja a Német Lovagrendnek 500.000 ft-ért 1702. március 22-én. A bujdosó lakosság az 1703-ban kitört szabadságharc idején Rákóczi fejedelem rakamazi birtokán letelepedhet, amit a fejedelem 1707. május 6-i levelében rendelt el.

Az újratelepülésre vonatkozó szabadalomlevelet 1717. augusztus 17-én küldi el jóváhagyásra Orczy főkapitány Nyssába a Német Lovagrend nagymesterének, amelyben a betelepülő parasztoknak kétévi adómentességet biztosítanak. Ezt követően nagyon gyorsan nő a lakosság száma. 1720-ban, az első összeíráskor, mintegy 300 lélek élt a faluban, ami 25 éven belül a 8-szorosára nőtt, amit sem az 1724-es Nagy Tűzvész, sem az 1739-es pestis járvány nem tudott lefékezni. A 18. század végére viszont már annyi lakosa volt, hogy innen népesítettek be négy délvidéki települést a ma Szerbiához tartozó Bácskában: Bácsfeketehegy, Bácskossuthfalva, Pacsér és Piros magyar lakossága Kisújszállásról származik. A kirajzó kisújszállásiak nem mindannyian együtt és egyszerre hagyták el a falut, hanem csoportokba rendeződve és más-más időben. Az első csoport 1786. április 12-én hagyta el a falut.^[4]

A Nagykunság gazdasági fellendülését, a függetlenség visszaszerzését az 1745. májusában Mária Terézia redemptio (megváltás) oklevele hozta meg. Kisújszállás, mint a hat Nagykun város (Karcag,Kunhegyes, Kunmadaras, Kunszentmárton, Túrkeve) egyike, 1745-től élvezi a privilégiumok királytól szentesített előnyeit, úgymint: maga választja főbíráját, tanácsát, tisztségviselőit, valamint önálló gazdálkodási szerv.

Leírás a településről a 18. század végén:

"Magyar város, a Jász-Kun megyében, a nagykunsági járásban, a pest-debreczeni országutban, Pesthez 16, Debreczenhez 8 mfld távolságra. Van 9159 lak., kik közt 9108 ref., 11 kath., 40 n. e. óh., nagy és derék ref. anyatemplommal, jó vendégfogadóval. Róna határa gazdag fekete föld, melly minden gabonát uzsorával térit vissza. Az ugynevezett Takács görög-dinnyéje híres; Kardszag (Karcag) felől a Kara János mocsár terül el. Van itt 202 kézmüves, 840 polgár, 1593 ház. A nők sok baromfit tenyésztenek, s evvel Pestre kereskednek." 				
(Vályi András: Magyar országnak leírása, 1796–1799)

1806-ban I. Ferenc királytól a település mezővárosi rangot kapott, vásártartási joggal. Fejlődésnek indult a kereskedelem. Sorra alakultak a kézművescéhek. Gaál Sándor kisbundái európai hírnevet szereztek. E mesterség folytatója, ma élő utóda a Takács dinasztia. Európai értékeink közé sorolható a sajátos mintákkal, kézi hímzéssel készült szűr, amelyeket a pásztoremberek viseltek.

Az 1848-as forradalom és szabadságharcban jelentős szerepet vállalt a település. Illéssy János nagykunkapitány Kossuth kormánybiztosa, a Debrecenben ülésező országgyűlés tagja volt. A forradalom 12 pontját 1848. március 20-án a Kisújszálláson tartott népgyűléskor a Nagykunság népe is elfogadta, kiegészítve azt saját kívánalmaikkal: a korábbi jászkun kerületek vezetőinek eltávolítása, az országgyűlési követek visszahívása, a kerületek központjának Kisújszállásra való áthelyezése, a hármas kerületek szétválasztását és önállóságának kimondását. Kossuth Lajos javaslatára az országgyűlés megszavazta a 200.000 fős hadsereg és 50.000 újonc kiállítását, melyet a város a ráeső kvóta szerint teljesít, sőt, még több újoncot is küld. A kisújszállási újoncokat abba a 2500 fős nemzetőr csapatba sorolták be, amely Verbász közelében lévő táborba ment harcolni a szerbek ellen. A toborzás 1848-ban több alkalommal történik, a kisújszállási katonák aztán harcolnak Franz von Schlick tábornok serege ellen is Szikszónál.

1848-ban más esemény is történt a városban: engedélyezték a zsidók letelepedését, majd az 1867. évi XVII. tc. mondja ki a zsidók emancipációját.

1857-ben épült meg a Szolnok-Karcag között a vasút, amely az országos közlekedésbe kapcsolta be a fejlődő várost. Igazgatását 1872-ig választott kapitány irányította, ez időponttól, viszont rendezett tanácsú lett, lakosainak száma: 10 000 fő.

A millennium idején alakult ki a város mai arculata, a népi építészet jellemző nádtetős paraszti és gazdaházai, tanyái mellett a barokk, klasszicizált épületegyüttesekkel.